Egy idő után tehát az volt a kihívás, hogy lehetőleg elkerüljünk minden nemű érintkezést, de az éjszakai ajtócsapkodást, a mellettünk lévő fürdőajtó tologatasát és a reggel 8-as macskaszőr porszívózást még így is csak füldugóval lehetett valahogy elviselni. És ha mindez nem lett volna elég, az amúgy is szép nagy állatkertbe még belefért néhány meztelelen csiga is, akik hajnalban partiztak a konyhában és akik létezéséről úgy szereztem tudomást, hogy egyik reggel mit sem sejtve beleléptem egybe... (Szerencsére a csótányroppantó crocs papucsommal) de hogy a gomba iránti rajongásunk más értelmet nyerjen, időközben szép lassan megjelent a penész is. Mindenhol. Előbb a fürdőben, ahol non-stop folyt a falról a pára, a szobánkban a szekrények mögött (majd a szekrényben is), a falon a fejünknél, és hiába fűtöttünk, szellőztettünk, hiába fújtam penész irtóval, semmit sem ért. A kaput az utolsó héten, az erkély ajtó mellett egyik napról a másikra megjelenő a3-as lap méretű tiritarka penész tenyészet tette be. Nem kellenek ahhoz mikrobiológus barátnők (bár vannak :D ), hogy belássuk, ez bazira nem egészséges. Ahogy az sem, hogy a havi 600 £-on kívül még 50 elment fűtésre és a négyes zónás bérlet sem kevés. Ha úgy írom, hogy havi 234 ezer egy penészes-csigás, 6 lakós, egy fürdős lakás legkisebb szobájáért, akkor azt hiszem megértitek. És ezen az sem segít, hogy a landlorddal (főbérlő), amúgy nem lett volna baj. (Valószínűleg azt ő sem tudta, hogy a ház ilyen állapotban van, és hogy ezt a rozsdás radiátor lefestésével és a penészes falak átfestésével nem lehet kiküszöbölni).
Egy szó, mint száz, nagyon érett már bennünk az elhatározás, hogy elköltözzünk onnan, és január elején meg is untuk végleg, így elkezdtünk keresgélni. Visszatértünk a spareroom nevű oldalra, ahol ismét vettünk előfizetést (bár első alkalommal, még szeptemberben ugye pont aznap omlott össze a rendszer, amikor nekünk kellett volna), de kapott még egy esélyt. Több környéken is keresgéltünk, de mindenképpen maradni akartunk volna itt észak-észak nyugati részen, lehetőleg kettes zónában, egy szobás, stúdió vagy maximum két szobás, de külön fürdős lakásban. Az eleje ugyanúgy telt, mint eddig. Jó, de drága / jó, nem drága, de messze van / olcsó, de nem jó, stb... amíg rá nem találtunk erre. Két szobás, két külön fürdős, modern, nappalis-konyhás-teraszos lakás, pont azon a környéken, ahol kerestünk, megfizethető áron. :) És itt jött a meglepetés, néhány levélváltás után kiderült, hogy az egyik lakó, egy magyar nő. Két hete vasárnap megnéztük, és el is döntöttük, hogy kivesszük, ha ő is minket választ. Szerencsére gyorsan jött is a válasz, hogy igen, így hétfőn kifizettük a deposit felét, hogy tartsa a lakást majd múlthét szerdán a maradékot, és megkaptuk a kulcsokat. Egészen addig a pillanatig nem hittem el, hogy tényleg ott fogjuk hagyni Indiát. Mindeközben egész héten reggel dolgoztam, nyakamban az új supervisorral, ami eléggé megvisel, mivel már két hónapja csak új supervisorral (vagy egyedül...) dolgozom, és ez baromi fárasztó, főleg ha ilyen busy mint most. Gábor minden nap reggeltől estig suliban volt, és közben kellett megoldani a pakolást-költözést, mivel egy halom pénzt nem nagyon akartunk kidobni egy taxira. Ennek az lett a vége, hogy szegényem pénteken 4x forudult, egybe én is becsatlakoztam, és szerdán is áthoztunk már két bőröndöt. Jelzem, a nem túl távoli múltban (négy és fél hónapja) 4 azaz négy darab bőröndünk volt. Ez most 9 bőröndnyi cuccot, egy ruhaszárítót, egy szintetizátort és egy basszusgitárt (erősítővel) jelent... Bele sem merek gondolni, mi lesz modjuk 1-2 év után.
Egyelőre itt jónak tűnik mindent, tiszta a környék, van minden, remek a buszközlekedés, de van közel metró is, park, állatkert, pubok, SAJÁT fürdő, modern konyha, és a lakótársak is kedvesek, a házaspár másik fele egy gambiai férfi, teljesen normálisak, beszélgetnek, érdeklődnek, egyelőre nekünk fura, hogy ilyenek, és hozzá kell szoknunk, hogy a kommunikáció nem a hello-sziára korlátozódik, és a közös tereket ők tényleg közösnek tekintik. Ja, a száraz levegő illata is szokatlan. :) Egy apró negatívum, a szemben zajló építkezés, ami reggel 8-kor indul, de nem hiszem, hogy ez jobban megviselne, mint eddig a folyosóról áradó hagymás-tojás szag éjjel tizenegykor. Szóval öröm-boldogság, kettes zóna, és végre a címünk is LONDON, nem Wembley. :)
Gábor is jól van, bár a vendégszerepléssel kapcsolatban még mindig nem akar kötélnek állni, úgyhogy tessék győzködni. Most ezerrel készül a február 6-i iskolai koncertre, meg örömködik a szép új basszusgitárja felett, mindeközben tűri az elmúlt hét mizériája után kialakult - de múlóban lévő - hisztimet, és várja, hogy végre újra süssek neki valami finomat. :) Most pedig, hogy elolvasta, bólogat, hogy minden szavam igaz. :D
Szeretjük egymást, na. Egye meg a fene az összes többit, a munkahelyi hajtástól az (ex)lakók hülyeségén át a folyton szakadó esőig, hiszen csak ez az egy számít.
Egy szó, mint száz, nagyon érett már bennünk az elhatározás, hogy elköltözzünk onnan, és január elején meg is untuk végleg, így elkezdtünk keresgélni. Visszatértünk a spareroom nevű oldalra, ahol ismét vettünk előfizetést (bár első alkalommal, még szeptemberben ugye pont aznap omlott össze a rendszer, amikor nekünk kellett volna), de kapott még egy esélyt. Több környéken is keresgéltünk, de mindenképpen maradni akartunk volna itt észak-észak nyugati részen, lehetőleg kettes zónában, egy szobás, stúdió vagy maximum két szobás, de külön fürdős lakásban. Az eleje ugyanúgy telt, mint eddig. Jó, de drága / jó, nem drága, de messze van / olcsó, de nem jó, stb... amíg rá nem találtunk erre. Két szobás, két külön fürdős, modern, nappalis-konyhás-teraszos lakás, pont azon a környéken, ahol kerestünk, megfizethető áron. :) És itt jött a meglepetés, néhány levélváltás után kiderült, hogy az egyik lakó, egy magyar nő. Két hete vasárnap megnéztük, és el is döntöttük, hogy kivesszük, ha ő is minket választ. Szerencsére gyorsan jött is a válasz, hogy igen, így hétfőn kifizettük a deposit felét, hogy tartsa a lakást majd múlthét szerdán a maradékot, és megkaptuk a kulcsokat. Egészen addig a pillanatig nem hittem el, hogy tényleg ott fogjuk hagyni Indiát. Mindeközben egész héten reggel dolgoztam, nyakamban az új supervisorral, ami eléggé megvisel, mivel már két hónapja csak új supervisorral (vagy egyedül...) dolgozom, és ez baromi fárasztó, főleg ha ilyen busy mint most. Gábor minden nap reggeltől estig suliban volt, és közben kellett megoldani a pakolást-költözést, mivel egy halom pénzt nem nagyon akartunk kidobni egy taxira. Ennek az lett a vége, hogy szegényem pénteken 4x forudult, egybe én is becsatlakoztam, és szerdán is áthoztunk már két bőröndöt. Jelzem, a nem túl távoli múltban (négy és fél hónapja) 4 azaz négy darab bőröndünk volt. Ez most 9 bőröndnyi cuccot, egy ruhaszárítót, egy szintetizátort és egy basszusgitárt (erősítővel) jelent... Bele sem merek gondolni, mi lesz modjuk 1-2 év után.
Egyelőre itt jónak tűnik mindent, tiszta a környék, van minden, remek a buszközlekedés, de van közel metró is, park, állatkert, pubok, SAJÁT fürdő, modern konyha, és a lakótársak is kedvesek, a házaspár másik fele egy gambiai férfi, teljesen normálisak, beszélgetnek, érdeklődnek, egyelőre nekünk fura, hogy ilyenek, és hozzá kell szoknunk, hogy a kommunikáció nem a hello-sziára korlátozódik, és a közös tereket ők tényleg közösnek tekintik. Ja, a száraz levegő illata is szokatlan. :) Egy apró negatívum, a szemben zajló építkezés, ami reggel 8-kor indul, de nem hiszem, hogy ez jobban megviselne, mint eddig a folyosóról áradó hagymás-tojás szag éjjel tizenegykor. Szóval öröm-boldogság, kettes zóna, és végre a címünk is LONDON, nem Wembley. :)
Gábor is jól van, bár a vendégszerepléssel kapcsolatban még mindig nem akar kötélnek állni, úgyhogy tessék győzködni. Most ezerrel készül a február 6-i iskolai koncertre, meg örömködik a szép új basszusgitárja felett, mindeközben tűri az elmúlt hét mizériája után kialakult - de múlóban lévő - hisztimet, és várja, hogy végre újra süssek neki valami finomat. :) Most pedig, hogy elolvasta, bólogat, hogy minden szavam igaz. :D
Szeretjük egymást, na. Egye meg a fene az összes többit, a munkahelyi hajtástól az (ex)lakók hülyeségén át a folyton szakadó esőig, hiszen csak ez az egy számít.
