Mivel épp egyedül vagyok itthon, mert a szerelmem dolgozik, a mai nap ideálisnak tűnt egy új bejegyzés megírására. Már el sem kezdek magyarázkodni, hogy miért ez a nagy szünet a blogbejegyzések között. Ilyenkor mindig csak egy régi ismerősöm megjegyzése jut eszembe, még akkorról, amikor Amerikába készültem, BZ akkor valami ilyesmit mondott: "na, kíváncsi leszek meddig fogsz blogot írni, mert úgyis beleszürkülsz a hétköznapokba pár hónap alatt". Akkor nem volt igaza, az Ági goes to USA viszonylag jól ment egy évig, amíg vissza nem tértem, és értelmét nem vesztette. A mostani helyzet viszont más, itt nincs végső határidő, egyelőre nem tervezünk sehová se menni, főleg vissza nem Magyarországra, így tényleg a mindennapokra való berendezkedés töltötte ki az időnket, főleg a legutóbbi költözés óta. Jelentem, ez nagyon jól sikerült, hála a viszonylag nagy térnek és annak, hogy végre némileg több pénz áll rendelkezésünkre, ideköltözésünk óta rengeteg mindent vásároltunk, ami minimum nélkülözhetetlen a mindennapokban, plusz Gábor fél dobszerkója is kiköltözött, így biztos, hogy a következő költözéskor (ami remélem nem mostanában lesz), majd kamiont kell hívni. :) De hát így megy ez. Mindenesetre sokkal komfortosabb így. A munkahelyeink változatlanok, én már több mint fél éve a luxus szentélyben vagyok, kicsit ott is beszürkültek a hétköznapok, és a karácsonyi hajtás (értsd: november-december végig) őrület volt, de meg is látszott az eredmény a januári fizetésen, úgyhogy nem panaszkodhatok. Amúgy is ez egy tipikusan olyan hely, hogy szereted, nem szereted, kussolsz, mert a bankszámlád meggyőz, és valahol ezt is várják el tőled. Lehet kicsit durván hangzik, de ez az igazság. Egy két elvetemült őrültet leszámítva nem tudok sok olyanról, aki szívből, mindennel együtt szereti a szálloda és vendéglátóipart. Mindenki tudja, hogy mik az árnyoldalai (munkaóra, munaktempó, stressz, stb), de én például akármerről is nézem, semmi máshoz nem értek. Néha azt mondom, bár választottam volna más szakmát, és most ülhetnék valami cuki kis irodában, de nem tettem, és most már nem is tudom mi mással foglalkozhatnék, arról az időről és energiáról nem is beszélve, amit abba fektettem, hogy ehhez, amit csinálok, úgy-ahogy értsek. Szóval erről ennyit.
Egyébként a kis életünk folyik a medrében, próbáljuk a szabadnapjainkat összeszervezni és hasznosan tölteni, hogy ne itthon üljünk, amikor London még mindig annyi mindent tartogat. Novemberben például családlátogatás volt, és igyekeztünk minnél több mindent megmutatni a városból, közben magunk is meglepődtünk újra mindenen. Akkor nem sikerült, mert óriási sor volt, és szakadt az eső, de azóta például sikerült bejutnunk a Natural History Museum-ba, ami elképesztően jó. Én ilyenkor mindig gyereknek érzem magam, meg úgy, mintha egy National Geographic dokumentum filmben lennék, imádok nézelődni és új dolgokat megtudni.
Azt már párszor szintén említettem, hogy Londonban még az is nagyon jó, hogy millió dolog ingyenes, például ugye a parkok, múzeumok, a látnivalók bizonyos részei, vagy egésze, és van egy csomó templom (pl a St. Paul's is, ahol még misére is be lehet menni), szóval aki itt nem tudja elfoglalni magát, az magára vessen.
Haladva az időben, a novemberi szabadság után a Karácsony szinte hipp-hopp eljött, végig dolgoztuk-hajtottuk mindketten. A decembert egy olyan mértetű betegséggel kezdtem, amilyenre nem is emlékszem, mióta az eszemet tudom. 39.5 fokos lázzal kezdődött, ami eltartott majdnem 3 napig, utána jött az összes többi tünet, 4 nap betegszabadság, orvos, aki rezzenéstelen arccal azt mondta, hogy szedjek paracetamolt, mást nem nagyon tud csinálni (na ez egyébként egy külön sztori, hogy itt a paracetamol az ulitmate csodaszer, olyan, mint az US-ben az aspirin. Akármi bajod van, ez a két szer mindenre jó.... ) Ez elhúzódott kb 10 napig, amiből három napig nem volt hangom sem (rögtön azután, hogy már nem volt állandóan lázam), majd amikor a hangom visszajött, elkezdtem köhögni, de úgy igazán. Mondanom sem kell, hogy a fentiek mindegyike igen nagy előny egy étteremben dolgozva. Úgy kellett könyörögnöm, hogy a decemberi teltházas napok kellős közepén hagy csináljak olyan munkákat, amihez nem kell a vendéghez beszélni és/vagy közel menni. Nehezen hevertem ki az biztos, bármi is volt, valaki behozta a munkahelyre, aztán szétterjedt, mert szinte mindenki átesett rajta. Szenteste kora estig mindketten, én pedig Karácsony napján is dolgoztam, úgyhogy nálunk 26-27-én volt ünnep. Fura, de igazából ehhez is hozzá lehet szokni. Vicces, amikor a vendégek sajnálkoznak, hogy Te dolgozol, holott őmiattuk vagy ott. Erre aztán nehéz szép és udvarias választ kreálni, de muszáj. :) Az évet egy laza 6-18-ig tartó műszakkal fejeztem be, ami után az ünneplés az volt, hogy bementünk a lakótársunkkal meg a barátnőjével Gábor munkhelyére, és megvártuk amíg végzett, koccintottunk, beszélgettünk, majd hazajöttünk. Szerencsére az újévi dolgozás megúsztam, mert annál csak Valentin napkor utálok jobban dolgozni (nem véletlen egybeesés, hogy ma is itthon vagyok szabadságon...) Na nem azért, mert egész nap romantikázni akartam, hanem mert utálok enyelgő párocskáknak rozé pezsgőt töltögetni. :D De tényleg, és a hosszú évek szinglisége megkeményített annyira, hogy már életem párja mellett se érdekeljen a Valentin nap. Bullshit az egész, és mi minden nap szeretjük egymást, úgyhogy a felárazott vörösrózsát meghagyom másnak. :) (ezt muszáj volt elmondanom)
Az új év szintén roham tempóban telik. Januárban is volt egy pár nap szabim, amit regenerálódással töltöttünk, most is van pár és márciusban is lesz, amikor is megyünk Bordeaux-ba, amit nagyon várok, leszámítva, hogy a francia tudásom a chardonnay-merlot-bon apetite-re korlátozódik.
Szóval ennyi dióhéjban az unalmas hétköznapjainkról, gondolkozom, hogy van-e olyan téma, amit külön is érdemes lenne fejtegetni, és igazából van, épp a minap olvastam a "határátkelőn" amihez én is tudnék ezt-azt hozzáfűzni, plusz mindig késztetést érzek, hogy magyarországi aktuál politikai dolgokról nyilatkozzak, de aztán mindig lebeszélem magam, és próbálom meggyőzni, hogy az minket már nem érint, az már nem befolyásol, már nem az a hazánk, de igazából ez nem mindig sikerül. Na de mára tényleg ennyi volt a mese, zárul a mókatár. nem ígérek semmit, de azért néha figylejétek a blogot kedves megmaradt olvasóim. :)
