Lenni vagy...

...pedig a múltkor már olyan termékeny voltam, aztán meg a szabadság után jött megint a mókuskerék. Telnek-múlnak a napok. Egyik nap még hétfő van, a következőn meg vasárnap... És közben észre sem vettem, hogy mindjárt december van, hogy lassan 9 hónapja, hogy hazajöttem Amerikából, majdnem 7 hónapja, hogy megtaláltam életem szerelmét, és mindjárt negyed éve, hogy együtt itt vagyunk. A munkahelyemre is úgy járok már, mintha haza mennék (sajnos néha többet is), végképp átálltunk. Egész jó érzés.

Ugyanakkor mostanában elég sok Határátkelő-s blogbejegyzést olvasok (az egyszeri cikkem utáni troll-vihar miatt oda többet valószínűleg nem írok, még ha állítólag most már regisztrációhoz kötött a  megjegyzés írás, annyit nem ér a 15 perc hírnév...) szóval ennek kapcsán, meg a mostmár viszonylag hosszú külföldön élésem kapcsán is elmerengtem azon, hogy is élem meg a magyarságomat. Nyilván egyeseknél majd megint kiverem a biztosítékot, de hát ez van, mindenkinek nem felelhetek meg.

Nehéz is igazából ezt szépen összefoglalni, főleg, hogy tényleg nem tudom hogyan érzek pontosan.

Nem érzem magam britnek, vagy ilyesmi, nem erről van szó. 

Viszont itt néha borzalmasan szégyenlem, hogy magyar vagyok. Valahogy a "na, kelet-európai vendégmunkás" bélyegét süti ez rám, amikor kimondom. Plusz ugye honnan ismerkszik itt az "átlag magyar" és ide még raknék vagy húsz idézőjelet? Hát például a "mackó nadrágról", az ügyeskedésről, a lakhatási/munkanélküli segélyről, a családi pótlék igénylésről, a szerződés nélküli lakáskiadásról, az Iceland-ben (legalja kész és fagyasztott kaja bolt) vásárolt pizza zabálásról, és hagy ne soroljam tovább. Sajnos, azt kell mondjam elsőre, ha elmondom, hogy magyar vagyok, nem a pozitív jelzők jutnak itt az emberek eszébe. Másodjára talán, de az sem biztos. És mi is arréb lépünk, és elhallgatunk, ha a boltban magyar szót hallunk. Szégyen, nem szégyen, én nem feltétlenül érzem magunkat egyszinten a "kolbászkerítéskánaándolgozniNemfogunk" mentalitású emberekkel. Persze mondom ezt úgy, hogy sosem tudhatom melyik mögött milyen sors van, de akkor sem tudok a segélyvadászattal azonosulni. Ugyanakkor dühítenek a britek is, hiszen minek engedték be anno észnélkül a népeket, minek osztogattak (osztogatnak) segélyeket mindenkinek, de leginkább, most min vannak kiakadva, és vajon ők megcsinálnák-e azokat a munkákat, amit a kelet-európaiak, annyi pénzért? Mindezt persze szintén úgy mondom, hogy fogalmam sincs a dolgok mélyebb vonulatáról.

Másrészt pedig mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy egy ilyen értelmes, okos nép sarja vagyok, mert ahogy itt szétnézek, sokszor elcsodálkozom azon, hogy az egysejtűek és a puhatestűek értelmi színvonalán elhelyezkedő lények hogyan maradnak itt, ebben a vad világban életben. Egyszerűen a logika halovány szikrája sem sejlik fel némelyeknél, de semmilyen szinten. És tényleg senkit nem akarok megbántani, de lassan már mozdulatokból megmondom, hogy ki honnan jött... Egyszerűen csak tudom, hogy ha x nemzetiségű kollégával dolgozom, akkor háromszor olyan nehéz napom lesz, mintha y kollégával lennék. És ha magyarok vannak, akkor valószínű, hogy minden meg kész és meg lesz oldva. 

Hát ilyen dolgok jutottak most eszembe, miközben a New England clam chowder (krumplis-zelleres-baconos kagylóleves) és a sweet potato chips (édesburgonya) és sült paszternák íze van a számban. Természetesen én főztem. No jó éjszakát!