3 nap - ohlalaaaaaa már csak EGY!!!!

Time goes fast. Ha ezt a közhelyet még 100x nem írtam le, egyszer sem, de annyira igaz. Alig hogy (vééégre) ott hagytuk a Balatont, és máris finishbe érkezett a rohanj-pakolj-indulj hetünk. 3 nap és ilyenkor már Londonban leszünk. Most épp megyünk az Alföldre, hosszú idő után - és hosszú időre sajnos - egy puszit adni anyunak és mamának, ezt pedig holnap egy érdi túra követi a másik családnál. Sajnos az már végképp esélytelen, hogy Tirolba is kijussunk.

Ezt a postot szombaton kezdtem el írni, de azóta is csak rohant az idő, így nem befejezem, inkább frissítek. 

A hétvége nagyon jól sikerült, a sírások ellenére is. Azt hiszem azért az normális, hogy mindkettőnket megviselnek ezek a napok és az eddigi életünk felszámolása, bármennyire is nagy reményekkel és tervekkel vágunk bele az újba. 

A cuccok ide-oda mozgatása, a dobozolás, bőröndbe pakolás bennem is az otthontalanság érzését erősíti, bármennyire is tudom, hogy ezek csak tárgyak, és nem ezek miatt lesz valamiből otthon. Mégis.... Nehéz elhagyni a megszokott dolgokat, az érzést, hogy tudod, hol és miben főzöd meg a reggeli kávéd, hogy éjjel vakon kitalálsz a mosdóig, hogy mindig van valami a hűtőben, ami aktuálisan életmentő, stb. Ez valószínűleg a következő 1-2 hónapban nem lesz így. Végigèltem már egyszer, nem volt túl jó, de el kell fogadni. Most ezerszer jobb a helyzetem, hiszen egy fix pont biztosan lesz, bármi is  történjen, és ha ő ott van, akkor túlzottan nagy baj nem lehet velünk.

No de ennyi ömlengés elég is volt, térjünk vissza a realitás talajára. 

Tudjuk, hogy Londonra az iskola miatt esett a választás, ahol Gábor tanulni fog, ezzel pedig - bár pont annyira nem akartam soha oda költözni, mint Amerikába - már kezdek megbarátkozni. Egyszerű okai vannak, amiket elfogadok a sok károgás, közhelyes negatívumok mellett is mint, hogy rossz az idő, drága, nagy, stb. Tény, nyilván. De szerencsére a boldogság nem azon múlik, hogy hány órát utazol a metrón vagy, hogy 110 vagy 260 napot süt-e a Nap. Sokkal inkább számít, hogy mennyi lehetőséged van tanulni, fejlődni, dolgozni, szórakozni, hogy egy ilyen nemzetközi közösség mennyire elfogadó, nyitott és inspiráló. 

Nem nyaralni megyünk, hanem megdolgozni az álmainkért, amik itthon mindig azok naradnának, de egy ilyen közegben már lehet céloknak nevezni őket. 

Millió határátkelő véleményét, tapasztalatait és siránkozását olvastam végig, tudom tehát, hogy nem akarjuk csinálni, és tudom, hogy még ha nem is úgy tűnik, a lehetőségekhez mérten felkészültünk. Tőke, tehetség, tapasztalat, gondolkodásra való képesség, nyelvtudás, alázat és leginkább az akarat ami velünk van. Nem a kolbászból levő kérítésért és nem is a segélyért megyünk, talán ennyi realitás érzék már megvéd minket a nagy csalódásoktól.

Az első három napon már négy konkrét interjúra megyek, belvárosi luxus szállodákba és éttermekbe, további két helyen várják, hogy a kiérkezésemkor telefonáljak. Nem nagyképűsködök, csak mondom, hogy mindezt baráti ötlet és tanácsok alapján (köszi J&P!!! és mindenki <3 ), de önerőből hoztam össze, ahogy Gábort sem a szép szemeiért vették fel a suliba.

Így is ki lehet menni, meg úgyis, hogy "majd lesz valami munkám". És mèg ha nem is sikerülnek, akkor is mögottem lesz az interjú tapasztalat, és mindazok a megtanult dolgok, amiket még Coloradoban szedtem össze.

Izgulok-e?

Persze.

Hiszek-e?

Igen.

Holnap felszáll a gépünk és onnantól csak előre lesz út.

Élő közvetítés szeptember 10-től Londonból!